A találkozó

11. rész

Lassan telt az idő, de végre kicsöngettek.
- Amy, gyere velem egy kicsit. - hívott maga után Andy. A mosdóba mentünk, egy WC fülkébe - Nem tetszik nekem ez a Cameron...
~ Még jó... Ha tetszene, rosszra gondolnék.
- Nem... Nem szimpatikus. És egy kissé fura is...
~ Ugyan már. Ne legyél féltékeny.
- Féltékeny? Rá?
~ Láttam milyen fejet vágtál mikor mellém ült.
- Amy... csak figyeltem őt. Fura a srác és kész. Valami biztos, hogy nem oké vele.
~ És miért is?
- Mert. Ki az a hülye aki eltéveszt több mint egy hónapnyi időt? 
~ Jaj... gondolom te soha nem tévedtél még. De ha csak ezért hívtál, akkor én megyek is vissza. - ezzel dúzzogva kisétáltam és rávágtam a wc ajtót.
A suliban végig szótlan voltam, Cameron se erőltette a beszélgetést. Lehet, hogy még meg van illetődve az új osztálytól, de majd felszabadul...
Az első tanítási napon csak 4 óránk volt, úgy, hogy hamar szabadultam. Végig Cameron járt a fejemben.
- Amy, figyu, tudom, hogy hülyén hangzik, de kerülnöd kéne őt.
- De Andy, annyira nem vágom, hogy mi bajod van vele. 
- Egyszer rájössz... De lehet addigra késő. - hangja komorrá változott, s innentől kezdve csöndes is lett.
Az elkövetkezendő párnapban Andy-vel nem sokat beszéltem, de Cameron-nal annál többet. Napról-napra egye jobban jóba lettünk. Találkozgattunk suli után, együtt töltöttük a hétvégéket. Furcsa, hogy egy hét alatt mennyire összenőttünk. Andy iszonyat dühös volt rám, de szerintem csak féltékenységből. Próbált meggyőzni arról, hogy Cameron nem az akinek látszik.
Éppen indultam volna egy újabb találkozóra, mikor nem nyílt a szobám ajtaja. Akárhogy rángattam, meg mozdulni sem akart. A telefonomon se tudtam volna felhívni a szüleimet, mivel azt lent hagytam az előszobába... Logikus.
- Andy! Segíts légyszi. Nem nyílik ez az istenverte ajtó...
- Nem hiába. Én zártam be, hogy ne tudj elmenni itthonról.
- Megvesztél? Engedj ki!
- Nézd, én próbáltalak szavakkal meggyőzni, de nem hallgattál rám, így hát ideje is volt tennem is valamit pofázás helyett, amit kurvára elengedsz a füled mellett.
- Nekem ehhez most se időm, se kedvem nincs. Nyisd ki.
- Nem. - zavaróan nyugodt volt. De ha az ajtón át nem, akkor ott az ablak. Persze, az sem nyílt.
- Miért vagy ekkora pöcs?
- Miért nem hallgatsz rám?
- Mert hülyeséget beszélsz.
- Na akkor azt hiszem ideje részletesen is elmagyaráznom... Nem vetted még észre, hogy állandóan eltéveszti az időt? De nem akárhogy... vagy 3x többet, vagy 3x kevesebbet mond. Egyszer említettem neked, hogy a mi világunkban 3x gyorsabban telik az idő. Ezért téveszti el állandóan. És azt észre vetted, hogy mindig fáradt? Vagy, hogy, sokszor a szemembe bámul? Mintha látná, hogy ott vagyok. Hisz hosszú másodperceken keresztül, csak néz és néz... De tudod mi a legfurább? Hogy mióta ő itt van, azóta az árnyak nem keresnek. Tudod miért nem keresnek? Mert hála Cameronnak, megtaláltak, hisz ő egy árny! Könyörgök Amy, térj észhez.
- Ha árny lenne már réges rég nem élnék! Ezzel csak elüldözöd őt... Ő az első fiú aki szóba áll velem és ezt is elvennéd?
- Éppen ez az! Azért élsz még mindig mert a bizalmadba akar férkőzni és aztán nyírna csak ki.
- Andy, ahelyett, hogy mindenféle összeesküvés elméleteket gyártasz, inkább engedj ki.
- Ha megakarsz halni csak tessék... - ezután az ajtó zár kattanását hallottam. Végre nyitva... Röhejes, hogy a saját szobámba zárna be, csak szimpla féltékenységből
- Szeretném, ha nem is jönnél utánam...
- Elvégre úgy még könnyebben ölne meg, nem igaz? De lehet jobb is, ha nem megyek. Ki akarja végignézni, ahogy megbasznak és csak utána ölnek meg... - erre végképp nem tudtam mit mondani. Cameron nem ilyen, ahogy én se. Nem azért találkozok vele... Mindenféle érzelem kavargott bennem, dühös voltam Andy-re, sírhatnékom támadt, azok miatt, amiket mondott, de közben... azt hiszem szeretem... Bár ez most kevésbé igaz... ja és a lelkiismeret furdalás.
Csendesen kisétáltam a lakásból. Próbáltam érzelem mentes maradni. A házunktól pár percre beszéltük meg a találkozót. Én pontos voltam, azonban Cameron vagy 20 percet késett. Mikor megérkezett, már akkor furcsának tűnt...