Találkozás az árnyakkal

7. rész

Ezúttal egy kicsit kételkedtem benne. Lehet, hogy ő akar megölni? És minden amit idáig mondott magáról, az mind hazugság? Hisz mi értelme lenne, egy hátborzongató erdő felé venni az irányt, ha a kitaposott út egy sokkal barátságosabb erdő felé vezet... Lassan a sötét fazuhatag mellé értünk. Meg is torpantam előtte.

- Amy, gyere! Erre kell jönni. - rángatott tovább,  be az erdőbe. Egy fatábla felé vettük az irányt. Andy szemügyre vette és pár perc gondolkodás után elindultunk a balra vezető nyíl felé. Próbáltam elolvasni, de nem bírtam, mert számomra ismeretlen betűkkel volt kiírva. - Falu van ráírva. Ugyanis nem messze innen, van egy kis falucska, ahova el kéne látogatnunk. - csak csendben bólogattam

Nem tartott sokáig, mire megérkeztünk. Ez a hely az erdőn túl volt, jól elrejtve. Ahhoz képest, hogy eddig senkit se láttam a környéken, itt igen sokan voltak. Szemem megakadt egy, talán nálam is fiatalabb fiún, aki velünk ellenkező irányba ment, az az ki a faluból, be az erdőbe. De mikor átlépte a határt, hirtelen eltűnt.

- Ezért nem láttál eddig senkit se. A falun kívül, számodra mindenki láthatatlan, csak én és ők látnak téged.

- Akkor, eddig is körül voltunk véve velük?

- Pontosan. - Beszélgetésünk közben nagyon sokan megbámultak minket - Tudják, hogy nem vagy idevaló, azért néznek ennyire. Na meg a külsőnk miatt. - Körülnéztem, megfigyeltem pár itt lakót. Teljesen máshogy öltözködtek, mint mi. Többnyire zöldben és kékben voltak felöltözve, mi meg ott mint két halálmadár nyugodtan sétálgattunk. - Itt ülj le, mindjárt jövök. - mutatott a mellettem elhelyezkedő padra és elsétált. 

Nem sokáig maradtam egyedül, ugyanis néhányan oda jöttek mellém és körül álltak. Rémisztő volt ahogy a szemeiket rám meresztették, úgy, hogy csak néztem lefelé, de nem mertem vissza pillantani rájuk. Egy messzebb lévő torony tetején megszólalt a harang. Biztos dél van, gondoltam. Bár a szokásosnál, kicsit harsányabb és mélyebb hangja volt. Mikor megszólalt azonnal elrohant mindenki, ki merre látott. Furcsálltam, de nem törődtem vele. Alkothatok a fejemben mindenféle össze-esküvés elméletet, úgy se lesz igazam, hogy miért lett mindenkinek ilyen sürgős a dolga. A környéken lévő házak összes ablakát becsukták, a redőnyöket leeresztették. Csak én maradtam egyedül az faluban, kint ülve egy padon. 

~* Andy szemszöge *~

Az egyik kőházban voltam, hogy vásároljak egyet s mást. Már csak fizetnem kellett volna, hogy végezzek, de megszólalt a harang. A bolt vezetője az ajtóhoz szaladt és bezárta, az ablakokkal együtt. Szóltam neki, hogy engedjen ki, de nem tehette. A szabály az volt, hogy a harang megszólalása után mindenki menjen be egy zárt helységbe (még ha idegen ház is, kötelesek beengedni), aki viszont eleve bent tartózkodik, annak tilos elhagyni a házat. Ki hoppanálni sem lehet, mert ilyenkor senki se tud. Ez egy amolyan biztonsági rendszer. Próbáltam áttörni az ajtót de nem bírtam, a bolt vezető már csak az üvöltözésből értett. Szerencsére kiengedett, de lehet már túl későn... Az ég beborult. A nappalból hirtelen éjszaka lett. A távolban feltűntek az árnyak, izzó, piros szemekkel. Kétségbe esetten kerestem Amy-t, hisz a padon már nem találtam. 

- Amy! Hol vagy, szólalj meg! - kiabáltam, reménykedve, hogy még életben van. Választ nem kaptam, azonban a távolban lévő sötét árnyak észre vettek, s közeledtek felém. - AMY!!
- Andy! - sikított messziről, egy árny kezei között - Segíts!

~* Amy szemszöge *~

Nem láttam senkit se körülöttem, egyszer csak megragadott valami és vonszolt maga után. Először azt hittem, hogy Andy szórakozik velem, de miután láttam, hogy Ő messziről kiabál, segítségért sikoltoztam. Továbbra is rejtély volt számomra, hogy mi ez a láthatatlan izé. Üvöltésem után eszméletemet vesztettem. Csak homáylos képek keringtek szemeim előtt, s a hangok is eltompultak. Fények villogtak körülöttem, mintha tüzijátékok robbantak volna fel mellettem. Ezek után végleg elájultam. Andy mély hangjára ébredtem, ugyanott, ahol kimúlt minden. 
- Hol vagyok, mi történt? 
- Hála jó égnek, hogy felkeltél. Sietnünk kell. Túl sokáig voltál eszméleteden kívül.
- Mi? Hova sietünk ennyire?
- Már vagy 2 órája itt fekszel.
- Az nem is sok.
- Ja, csak itt 3x olyan gyorsan telik az idő, mint nálatok. Szóóóóval - a fejét vakargatva gondolkozott mennyi lehet az idő - jobb esetben még csak éjfél lesz nemsokára.
- Mi? Anyámék teljesen ki fognak akadni... És baszottul hasogat a fejem is.
- Remek, akkor haza már nem hoppanálhatunk, max futunk, de ahogy elnézem nem igen tudsz ebben az állapotban futni.
- Nagyszerű meglátás. Mellesleg... Nem azt mondtad, hogy meg védesz és, hogy nem kell félnem semmitől?
- De még élsz, nem de? - mosolyával próbált jobb kedvre deríteni, azt hiszem sikerrel
- Najó, szerintem induljunk, mert így is nem kicsi lebaszást fogok kapni, főleg ha még órákig dumálunk...